Ezek ilyen kiírt sorok könyvekből amiket régebben olvastam.
(Megint csak valami régi archive fájl)
Most hogy átolvastam a kiiratok öngyilkosságra való utalásokat tartalmaznak. Igen pár éve is ugyan ilyen vidám voltam :)
"... megszoritani vékony nyakát, hogy levegő után kapkodva hörögjön, mégse kapjon levegőt, és végre, végre feldobja a talpát."
"A szivem kalapál, a tüdőm az euforikus pániktól görcsbe rándul. Hiszen jól ismerem ezt a szédülést, a belső megingást a mély láttán. Mi másért lettem volna egész életemben tériszonyos? Nyilván azért, mert mindig is éreztem: vonz a magasság. Volt bennem valami ami mindig is zuhanni vágyott."
"Esik - jegyzem meg tök fölöslegesen. - Ami, asszem, értékelhető lenne abból a szempontból hogy elmosná a vért, tehát kicsit takarosabb látványt nyujtanánk oda lent mint egyébként. De azért így is elég látványosak lennénk, ami azért engem elgondolkoztat."
"- Meghalni sokféleképpen lehet, leugorhatsz egy tetőről, és szépen lassan, napról napra mérgezheted magad mások húsával..."
"Felmarkoltam az altatókat, és a tenyeremben tartva nézegettem őket. Akár most mindjárt lenyelhetném mindet. Lefeküdnék az ágyamra, behunynám a szemem, és elsodródnék valamerre csöndben. De akkor ki fog Violet Markey-ra felügyelni, nehogy megint kimásszon arra a párkányra?"
"Nem vagy te hős! Csak egy gyáva. Nem mástól, csak magadtól mentetted meg őket!"
"Minden csak azért van hogy eltöltsük az időt valahogy a halálig"
"Én most darabokban vagyok"
"- Atyaúristen! - mondta otthon az apám. - Eltudjátok ezt képzelni? Mintha annak a szerencsétlennek nem lenne épp elég nagy büntetés, hogy egy rohadt tolószékben végezte, még a mi Lou lányunk is felbukkan majd, hogy szorakoztassa!"
"- Látná, a rámpámat hogyan engedi le! Néha olyan, mintha a kocsi hátuljából jelentkezne a Vasárnapi Sípercek."
"- Nem adhatja elő a dühöngő őrültbe oltott ősember magánszámát. Ha mégis megteszi, fogom magam, és hazamegyek a kocsival, magát meg itthagyom a ledöbbent fejek között."
"- Hogy vagy?
- Jól Patrick. Csak egy kicsit nem kapok levegőt.
- Szeretnéd megosztani valamelyik emlékedet Augustusról a csoporttal?
- Én csak meghalni szeretnék, Patrick. Te sosem kivánod, bár meghalnál inkább?
- De igen - felelte Patrick a szokott szünet nélkül. - Igen természetesen. És miért nem halsz meg?
Gondolkoztam. A szabvány válaszom az volt erre, hogy a szüleim kedvéért akarok életben maradni, mert a halálom után ott maradnának kifosztva gyermektelenül. És ez még mindig igaz de nem csupán erről volt szó.
- Nem tudom.
- Abban reménykedsz hogy jobban leszel?
- Nem - feleltem. - Abban nem."
"El kellett szakadnom... magamtól."
"- Miért szerinted minek kellett volna öltöznöd ahhoz hogy illjünk egymáshoz? Fának?
- Az a minimum, de legalább valami bokorféleségnek biztosan."
"Néha úgy érzem hogy csak álmodlak. Kérlek igérd meg hogy velem maradsz."
"Megmondom neked, mi nem szép a dologban. Innen tényleg nem látszik a rozsda, a hámló vakolat meg az ilyesmik, de jól látszik, micsoda is valójában ez a hely. Jól látszik, milyen hamis az egész. Még ahhoz sem elég szilárd, hogy múanyagból legyen. Ez egy papírváros. Nézd már meg jól, Q, nézd csak meg azokat a zsákutcákat, a magukba visszaforduló utakat, a házakat, amiket mintha csak azért építettek volna, hogy majd szétessenek. Az embereket, akik a papírházaikban élnek, és a jövőt tüzelik el, hogy melegen tartsák magukat. A papírgyerekeket, akik sört isznak, amit valami hajléktalannal vetettek maguknak a papír italboltban. Mindenkinek teljesen elvette az eszét a mánia, hogy birtokoljon dolgokat. Minden holmijuk papírvékony és épp annyira maradandó is, mint a papír. Az emberek is. Tizennyolc éve élek itt, és még sosem találkoztam senkivel, akinek az számítana, ami tényleg fontos."
"Bárcsak lehetnék valaki más! Bárki, csak ne én!"
"Elakarta pusztítani ezt a végeérhetetlen életet, ezt a kínzó létezést, és kizárni az összes fájdalmat.
"Csak idő kérdése. Csak idő kérdése, mikor telik be a pohár, mikor lesz képtelen túlélni akár csak egyetlen napot is. Nem fogja egy életen át bírni. Így nem..."
"Hogyan is kezdődhet az örület? Lassú, megnyomorító kórságként észrevétlenül mögéd lopódzhat, vagy jöhet hirtelen, drámai becsapódással mintha téglafalba rohannál, mikor közlik veled, hogy elmebajos vagy. És hogy honnan tudhatod, hogy megtörtént a becsapódás? Talán az egyik pillanatban még jössz-mész, éled az életed, aztán a következőben egy negyedik emeleti ablakpárkányon találod magad. Vagy fokozatosan kezd elmosódni a határvonal az általában normálisnak és abnormálisnak tekintett viselkedés között, mig végül a rossz oldalon találod magad, szinte fel sem fogva a dolgot. Vannak emberek, akiknek sikerül az egész életet e vonal mentén egyensúlyozva leélniük, anélkül, hogy egyszer is átlépnének rajta. A határvonal mentén, ami mindig közel van, de sosem eléggé ahhoz, hogy megérinthesd, sosem tudatos a jelenléte, mégis örökké ott lappang a tudatalattidban, nehogy megfeledkezz róla. Mások valahogy átsodródnak."
"[...] ars antiqua: amikor olyan hosszan elhúzódik a próba, hogy úgy érzed, már az ókor óta ott ülsz.
[...]
Aztán itt van az arco: egy zenei kifejezés arra, mikor valaki lendületesen használja a vonót, hogy megszabadítsa az előtte állót a fejétől.
Na és az attaca?
Mikor egy csellista már nem bírja tovább, és leszúrja a karmestert a csellója kitámasztólábával."
"Flynn érezte, hogy remegni kezd.
[...] el akarta rántani a kormányt, és átrepiteni magát a szélvédőn, amiért ilyen idióta. Mindkettőjüket megölhette volna.
[...] A nyugtalanság és az önpusztítás láthatatlan kabátként akaszkodott rá, az ereiben maró düh áradt szét.
[...] Tűz égett benne, hihetetlen késztetést érzett arra, hogy sikítson, rugdalózzon, kiabáljon. Ramira nézett, és arra gondolt, milyen elégedettséggel töltené el, ha megüthetné [...] Flynn a szemére szorította a kezét, nehezen vette a levegőt.
[...] Flynn nem tudott beszélni, mert ha megszólal, kiabálni fog. Nem tudott mozdulni, mert akkor felrobban."
"Miben mérhető a szenvedés?"
"- Remélem, nem akadsz ki rajta, de a te hegedűjátékod messze a legjobb dolog a napjaimban. És szerintem az is része a varázslatnak, hogy egyáltalán nem ismerlek, csak mint előadóművészt. És félek. hogy ha összebarátkoznánk vagy ilyesmi, akkor a zenéd már nem lenne olyan varázslatos. Történt már veled ilyen? Hogy azt gondoltad valakiról, hogy nagyon fontos és különleges, de a megismerkedés illúzióromboló volt? Érted, mire gondolok?"
"- Ha megadom a mobilszámomat, megígéred, hogy felhivsz, ha úgy érzed, hogy öngyilkos akarsz lenni?
- Nem fogom...
- Bármikor hívhatsz. Éjjel-nappal. Csak annyit ígérj meg, hogy előtte felhívsz, hogy elmondhassam, miért nem tűröm fel az ingemet. Biztos vagyok benne, hogy a válasz segít majd rajtad, de tegyük félre ezt arra az esetre, ha tényleg rosszul érzed magad. Mert csak vészhelyzetben adom át az adomat - mondja, és úgy mosolyog hozzá, hogy engem is megmosolyogtat, mert annyira büszke az idétlen szó viccére, és mert azzal, hogy megadja a telefonszámát, újra megszeg egy szabályt."
"⁴⁹ A gyerekek olyanok mint a vak utasok: nem látják,mi vár rájuk az út során."
"Már alig várom, hogy befejezzem ezt az életet. Annyira csodás lesz mindent, de mindent befejezni. Ez lesz minden idők legjobb szülinapi ajándéka, ebben egészen biztos vagyok."
Egyedül kell lennem, fizikailag és érzelmileg is. A végső tettett a teljes tisztaság állapotában kell végrehajtani.
Kihúzunk az állomásról, de a hangulat teljesen megváltozott. Az emberek egymásra mosolyognak, és arról beszélnek, milyen szuper produkciót láttak. Legalább fél perc eltelik, mire mindenki visszahúzódik a saját csigaházába, és felteszi az idegenekkel teli vonaton vagyok" álarcát. Azon töprengek. ez volt-e a táncosok célja, hogy kapcsolatot teremtsünk egy mással, ha csak egy percre is.
"Egyszer megkérdeztem tőle, miért kell neki mindenáron könyvet olvasnia. Hiszen ha a hálózat kiterjeszett valóságából hívná le, nem kéne magával cipelnie."
"Rózsaszín városok utcáiról készült felvételek.
Rózsaszín városi terepszín, ami barátságosságot hivatott sugározni a polgárok felé.
Rózsaszín pisztolyok.
Rózsaszín kézigránátok.
Rózsaszín gázálarcok.
Biztos a könnygáz is rózsaszín volt."
- Az irodalomnak, a könyveknek, a szavaknak akkora erejük van, hogy embert is képesek ölni. Nem tartod hihetetlenül nagy dolognak?
[...]az élet túl fontos lett.
[...] túlságosan megakarjuk érteni a másikat.
[...] nem szabad csak úgy egyszerűen meghalni. Egy olyan módszer kell amely magát az egészséget teszi nevetségessé.
- Mert fontosak vagyunk nekik, mert a jövőnk érték a számukra. Mi vagyunk az infrastruktúrájuk. A testünk a vagyontárgyukká vált, ezért kell elrabolnunk. Hogy világgá kürtölhessük: a testünk a sajátunk. Annyi az egész, hogy éppen a testünk volt csak kéznél, amikor kárt akartunk tenni az infrastruktúrájukban.
"[...] a hamis igazolványokra úgy tekintettek, mint az igazira, szóval azt sem tartották különösnek, hogy néhányunk már három éve huszonegy éves volt."
"- Féltékeny vagyok mindenre, aminek szépsége nem hal meg. Féltékeny vagyok az arcképre melyet rólam festettél. Miért tartja meg azt, amit én elveszítek? Minden múló pillanat elrabol valamit tőlem, és odaadja neki. Jaj, ha megfordítva lenne. Bárcsak a kép változna, és én maradhatnék mindig az, aki most vagyok! Miért is festetted? Egy napon majd kigúnyol engem; irtózatosan kigúnyol."
"Belevetíteni lelkünket egy kecses formába, és otthagyni egy pillanatig, hallani, amint szellemes megjegyzéseink visszhangot vernek, a szenvedély és ifjúság kísérőzenéjével átömleszteni vérmérsékletünket másba, mintha finom folyadék vagy különös illatszer volna: micsoda igazi öröm volt ebben - talán a leginkább kielégítő öröm, mely megmaradt számunkra korlátolt és közönséges korunkban, mely gyönyörében durván testi, vágyában pedig durván alantas..."
"Minden nagyszerű dolog mögött van valami tragikus."
"- A szenvedéssel nem tudok rokonszenvezni. Mert nagyon csúnya, nagyon szörnyű, nagyon leverő. Van valami rettenetesen beteges abban, hogy a modern kor szereti a fájdalmat. Szeressük a színt, a szépséget, az életörömöt. És minél kevesebbet beszéljenek az élet szomorúságáról."
"Ismertem olyan művészeket, kik személyükben is mulatságosak, de ezek mindig nagy művészek voltak. A nagy költő, az igazán nagy költő a legköltőietlenebb lény a világon. De a kisebb költők határozottan bűbájos emberek. Mennél rosszabbak a verseik, annál festőibb a külsejük. Az a puszta tény, hogy valaki egy másodrendű verseskönyvet irt, egyszerűen ellenállhatatlanná teszi őt. Éli a költészetét, melyet nem tud megunni. A többiek megírják a költészetet, melyet nem mernek valóra váltani."
"Majd hirtelen megállt számára az idő. Igen: ez a vak, lassan lélegző Valami nem mászott többé, sminthogy az Idő meghalt, szörnyű gondolatai fürgén vágtak eléje, kiráncigálták a sírjából a Jővőt, s meg mutatták neki. Dorian rámeredt."
Tüntetések és felvonulások: A tüntetés lényegi eleme, hogy tüntető legyen. Innen a tüntetés" kifejezés. Ha egy személy otthon, egymagában tüntet, az technikai értelemben nem tüntetés, hanem merő „idétlenkedés" vagy szamárság"."
"Amikor épp nem a teljes üresség végtelen tengere hullámzott benne, képeket, filmeket pörgetett a fejében; kitalált valóságokat, ahol elképzelte, mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok."
"Alternatív valóságainak történetei általában a 'bárcsak' vagy a 'most így lehetne' fordulattal indulnak. Ahogy kimondta magában e szavakat, tudta, hogy újabb hibát készül elkövetni."
"örült, hogy valaki kiszakítja búskomor melankóliájából"
"A tekintetükkel és érintéssel kommunikáltak. Többet mondtak így egymásnak, mint szavakkal tehették volna. Akiko is ezt a nyelvet beszélte a legszívesebben."
"Állandóan visszatérek egy-egy pillanathoz, egy-egy kereszteződéshez, és felteszem magamnak a kérdést, hogy mi lett volna, ha a másik irányt választom. Elképzelem, mi történt volna az út legelső méterein, aztán a képek megállás nélkül követik egymást, és eljutok először a jelenbe, majd egészen a távoli jövőbe. Közben azt érzem, mintha ezek az utak valóban léteznének, valahol odakint, talán egy másik énem számára. Párhuzamos idővonalak, amelyek együtt haladnak ezzel, ahol te és én most beszélgetünk. Minden fontos döntési pontnál újabb és újabb idővonal keletkezik, így ki tudja hány énem halad teljesen más élmények és érzések útján. A legszomorúbb az egészben, hogy utálom minden másik énemet, mert boldogabbnak, teljesebbnek képzelem az életüket. Az ő útjukat akarom, akármelyiket.
[...]
Mai elővette a legőszíntébb tekintetét és figyelt.
-Akárhányszor visszamegyek a múltba - folytatta Akiko - a hibáimmal szembesülök, és számuk folyamatosan gyarapszik. Minden alkalommal felfedezek egy új helyzetet amikor másképp cselekedhettem volna.
[...]
-Képtelen vagyok elfogadni a hibáimat. Képtelen vagyok elkerülni a gondolatot, hogy másképp is alakulhatott volna."
"[...] romantikus kép alakult ki benne a párkapcsolatokról. Az idő múlásával a kép elvárássá vált, hogy hasonló szerelemben éljen, mint a szülei."
"Ahogy megfordult azonban, ledermedt, és libabőrös lett.
Sűrű, sötét köd borított mindent.
Egy darabig nyelni sem tudott, és nehezen vett levegőt. Fura szagot érzett. Egyértelműen a köd irányából áradt, és minden izma befeszült tőle. Kereste magában a megfelelő szavakat a jelenségre, de csak a saját érzései jutottak eszébe: reménytelenség és szomorúság."
"Látása hamar hozzászokott a szürkeséghez, és elkezdte felismerni környezet körvonalait. Számtalan hervadó cseresznyefavirág lebegett a levegőben, a kemény talajból pedig rideg, éjfekete tulipánok nőttek milliószámra. Soha korábban nem látott fekete tulipánt."
"Utálta a magányt, félt tőle. Talán a legnagyobb félelme volt. Amint ezt az érzést felismerte magában, hirtelen minél hamarabb vissza akart térni a lilaságba. Megfordult, indulni akart, egy macska azonban útját állta. Smaragdzöld tekintete két drágakőre hasonlított, és Akiko kénytelen volt belenézni. Rögtön felismerte a szempárt. A szíve megállt, keringése állóvízzé dermedt.
Összeesett."
"Ahogy összeért a tekintetük, ajkuk mosolyba fordult. Néhány másodpercig tartott csupán, de egy örökkévalóságnak tűnt. Tágra nyílt pupilláik mágnesként vonzották egymást, és mintha szemükön keresztül beleláttak volna a másik lelkébe. Akiko egy határtalan mélységű, érzelemdús világra kapott pillanatnyi rálátást Szatoru lelkének ablakán keresztül. A mélység azonnal magába szippantott és zuhanni kezdett."
"„Mit gondol rólam, aki rám néz?" - kérdezte magától. „Lát-szik az arcomon a fájdalmam? Ki tudja bárki is olvasni a szememből, hogy mi zajlik bennem? Érdekel egyáltalán valakit?""
"Mintha a világot mozgató energia egy pillanatra megpihent volna. Akiko elképzelte az energiát egy csésze kávéval a kezében, ahogy kopott bőrfoteljében ül, és az ablakából csendben kémleli az univerzum színeit. Szinte érezte a levegőben a megpörkölt kávészemek illatát."
"Amikor kinyitotta az ajtót, a mennyezetnél fáradtan táncoló dohányfüst új erőre kapott, és Akiko irányába perdült. Mintha izgalommal töltötte volna el, hogy új célpont tűnt fel a tánctéren, és azonnal a saját karjaiban szerette volna tudni."
"Mindenben és mindenkiben a mélységet kereste, és amikor rátalált, magába szívta, majd hagyta, hogy a mélység is beszippantsa őt. A gyökerei egyre lejjebb és lejjebb jutottak, és a mélység rajtuk keresztül táplálta életenergiával."
"- Mi volt ez az üvöltés? - kérdezte újra a gitáros.
- Valaki kirohant - válaszolt halkan az énekesnő, és továbbra is a kijárat irányába nézett tágra nyílt szemmel.
- A teremből?
- A világból."
"Az egyik fa különösen megtetszett Akikónak. [...] a túlpartról egy hasonló fa ívelt a víztükör fölé. Két szeretőre hasonlítottak, akiket az élet sodrása különválasztott, ők mégis minden leheletükkel azért küzdöttek, hogy újra egyesülhessenek. Leghosszabb ágaik szinte összeértek a folyó közepénél. Akikónak Michelangelo freskója jutott az eszébe. Szinte tapintani lehetett az érintés közé szorult időtlen feszültséget."
"Mintha Szatoru egyszerre állt volna közelebb hozzá, mint valaha bárki, és a lehető legtávolabb, az univerzum ellenkező pólusán. Egyszerre érezte úgy, hogy mindent ért vele kapcsolatban, és az égvilágon semmit. Ugyanezt az ellentmondást látta Szatoru lelkében is, amikor a szemébe nézett, amikor beszélgettek, vagy amikor elmerült a festményeiben."
"- Csodaszép vagy - mondta halkan Kakasi. [...] - Nem fogom abbahagyni. Akkor sem, ha örökké fog tartani."
"Ahogy az univerzumban is együtt van jelen a tökéletesség és a tökéletlenség, úgy a te szakéd is és a világ összes dolga egyszerre tökéletes és tökéletlen."
"- Ai - olvasta fel Kaoru a kandzsit, és felemelte a tekintetét.
Jelentése: szerelem, szeretet."
Akiko körbenézett, és arra gondolt mennyire fura egy ilyen pillanat. Az egymást nem ismerő járókelők, akik amúgy semmilyen módon nem érintkezné nek, egy látszólag a semmiből érkező esemény - ez esetben az ő kiáltása - által váratlanul összekapcsolódnak.
"- Nincs már mit bevonzanom, Mai. Ami rossz létezik ezen a világon, már rég itt van bennem."